Már egy hete meg akartam írni gondolataim az Új Gitáros 2018 döntője kapcsán, de különböző okok miatt egészen mostanáig húzódott az ügy. Viszont ahogy Szűcs Szabolcs – gitáros, hangmérnök és országos szaktekintély – szokta mondani, ami késik, az jön.
Nem, hát nem vagyok én zsűritagnak való. Eleve mit keresek én itt, egy olyan helyen, ahol valószínűleg minden színpadra lépő jobban gitározik nálam? Na jó, hát mindegy, menjünk be! Szerencsére vannak már ismerősök, lepacsizok mindenkivel, régiekkel és újakkal egyaránt. A színpadon épp Hajdu Zoli segít belőni a cuccot a versenyzőknek, nem olyan könnyű zenei alapokra élőben rájátszani, mint azt sokan gondolják. Csináltam már párszor, egyszer úgy elkeveredtem – nagy volt a zaj a helyszínen, hogy alig találtam vissza, nem is lett rendszer
az ilyesmiből.
Amíg a beállás tart, helyet foglalok, mellettem az ibanezes Szabó Zoli, a másik oldalon Lukács Peta, illetve Szarka Joseph, az este főszervezője. Az asztal szélén Danev Gyuri a Musicmediától, a másik oldalon Cselőtei Laci a Hammerből, Buzási Vendel, az előző verseny nyertese, és pár perc múlva érkezik Czifra Miki is, aki most épp a Leander Killsben játszik többek között, de ismerni még egy rakás produkcióból. Kicsit feszengek köztük, mindenki ismert arc a maga területén, én meg a fekete ló Borsodból. Na mindegy, együnk egy szendvicset, ha már voltak olyan kedvesek, hogy idekészítették az asztalra. Egyszer élünk, polgármester!
A Crazy Mamát épp felújítják, de ez a rendezvényre nem nyomja rá a bélyegét, eltekintve attól, hogy kissé hideg van. A hideg, mint szinte minden, relatív: voltam már Tátra-túrán pólóban novemberben, akkor a hőérzetre az állandó mozgás mellett a másnaposság is rátett. Most viszont egy órán keresztül egy helyben kell ülnöm. Peta meg is jegyzi, hogy nekünk még csak-csak jó dolgunk van, de a színpadon is ugyanilyen hűvös van, ott meg még gitározni is kell. Szerintem azért mégis a versenyzők jártak jobban, a gitározás köztudottan melegít.
Nincs sorsolás, pénzfeldobás: a döntősök névsor szerint kezdenek. Elsőnek mindjárt egyik személyes kedvencem, Barkóczi Bence érkezik, akinek már a videója alapján is nagyon vártam a produkcióját. Nem is okozott csalódást: az End of Totipotency élőben is megkapó, az egy-két nüansznyi hiba ellenére is. A totipotencia egyébként egy genetikában használatos fogalom, egyik értelmezése szerint szüntelen, dinamikus kapcsolat az élő és környezete között, vagy úgynevezett “mindenre-képesség”, a sejtfejlődés korai szintjére utal, amikor a sejtből még minden lehet. Még egy szó, amit magamtól nem tanultam volna meg. Az értékelőlapra annyit írtam: “Ez a srác kibaszott jó”.
Másodikként Ézsiás János következik, aki a debreceni Rocksuli gitártanára. Már itt felfigyelek arra, hogy élőben azoknak a produkciója is magával ragad, akiké esetleg otthoni, steril körülmények között nem annyira. János jó példa erre. Sosem volt kenyerem ez a féle old school, egyenes ritmikájú, neoklasszikus gitárzene, ugyanakkor élőben nála is lejön az, hogy szívvel-lélekkel játszik, a szólómunkája pedig egyik legjobb az este folyamán, irigykedem is egy sort, mint általában mindig, ha igazán penge szólósokat látok. A harmadik versenyző, Kristóf Martin megint megvesz kilóra, szépen, ízlésesen, nagy átéléssel játszik, a saját dal pedig, amivel készült, egyéni zenei világlátásról árulkodik. Biztos vagyok benne, hogy még sokszor fogjuk hallani a nevét.
Most már talán elmondhatom, hogy a videók pontozásánál némi előnnyel indult nálam mindenki, aki saját dallal jelentkezett a versenyre. Persze arról nincs szó, hogy nem díjaznám az interpretációkat, így László Bence Stevie Ray Vaughan-feldolgozása is nagyon tetszik, helyén van a technika és a lendület egyaránt, még úgy is, hogy ezúttal nem zenésztársai szolgáltatják az alapokat. Utána jön a verseny legfiatalabb indulója, Nagy Endre Dániel, aki tizenegy éves kora ellenére több mint meggyőző produkciót ad elő. Nyilván nem olyan rutinosak még a vibratók, mint az idősebbeknél, nincsenek akkora technikai bravúrok, az viszont biztos, hogy aki ilyen fiatalon így játszik, abból még lesz valaki.
Rontó Gusztiról megtudom, hogy számos gitárversenyen indult már, rajta látszik is a rutin, a színpadi gyakorlat. Ő is saját dallal indul, és bár hallottam már hasonlót korábban mástól, úgy döntök, ezt most nem kérem számon, mert az élő lendület, és az itt is kitűnő szólójáték eltereli a figyelmem erről a tényről. Sápi Zsolt a döntőben Steve Vai Hand on Heartjét adja elő, ezúttal is kitűnően gitározik, nagyon szép az interpretáció. A felvételt később visszahallgatva simán elhinném, hogy kalózfelvételt hallgatok az eredeti előadótól.
Az utolsó harmadban érkezik Szöllősi Kristóf, aki időközben megírta a második fejezetet az Őrült naplójához. Az eredetisége nagyon tetszik, bár a produkciót néhol kicsit kiforratlannak érzem, ugyanakkor az is biztos, hogy az este egyik legnagyobb showeleme volt a dal közben lehangolt E-húr, még akkor is, ha a szám vége ettől egy kicsit hamiskás is lett. A helyében mindenképp keresnék zenésztársakat ehhez az őrülethez, garantált kultzenekar lehetne belőlük.
A legnagyobb showman viszont vitathatatlanul Varga Eugén, akit legalább olyan jó nézni játék közben, mint hallgatni. Kár, hogy kicsit halk a hangszere a zenei alaphoz képest. Viszont a belőle áradó energia és lelkesedés akkor is feldobja az embert, ha egyébként az a véleménye, hogy egy fokkal több eredetiséget elbírna a produkció. Kéne egy jó ritmusszekció a jó gitáros mellé, akikkel élőben is felszánthatnák a színpadot. Ez a féle, kicsit nyolcvanas évek hangulatú instrumentális gitárzene teljesen hiánycikk itthon, szerintem lenne mit keresniük, bár az is igaz, hogy a nyári fesztiválok szervezői manapság sajnos nem ilyesmire gerjednek. Ettől függetlenül a legjobb példa arra, hogy nem kell mindig megfejteni, ugyanolyan értékes lehet az is, ha valami minőségi módon szórakoztató.
Utolsóként Zádor Tamás áll színpadra, akinek fúziós, jazzes dala, a Follow The Blues Rabbit már az első fordulóban egyik favoritom volt. Tamás élőben irigylésre méltó könnyedséggel és arányérzékkel játszik, a dala ritmikája pedig kifejezetten érdekes, változatos. Az ilyesmivel engem mindig kenyérre lehet kenni, ugyanis sok hasonló produkciót pont ezek hiánya miatt nem tudok igazán a szívembe zárni. A dal vége felé olyan szólót ereszt el, hogy széles vigyor ül az arcomra, mindig élmény ilyesmit látni.
A versenyzők szólódalai után kezdetét veszi egy jam session, viszont erről szinte teljesen lemaradok, mert a zsűritagok ezt a pár percet használják ki arra, hogy összesítsék az eredményeket. Az emeleti szobában nem alakul ki túlságosan nagy vita, nagy vonalakban mindenki egyetért a sorrendet illetően, igazából csak az első két helyezett az, ahol minimálisnak érezzük a különbséget. Így merül fel az, hogy ne egy fődíj legyen a verseny végén, hanem legalább a második helyezett is kapjon valamilyen értékesebb ajándékcsomagot. Zoli kisüti, hogy legyen ez egy úgynevezett “szabadkártya” erre az évre, magyarán egy 2018 végéig bármikor szabadon felhasználható vásárlási utalvány, ez a probléma is meg van oldva, menjünk eredményt hirdetni.
A végeredmény végül a következőképpen alakul: harmadik helyezett lett Kristóf Martin, a második Zádor Tamás, az első pedig Barkóczi Bence. Mindenki örül, különösen a nyertesek, de Szabó Zoli mindenkinek kedveskedik egy kisebb ajándékcsomaggal a Meinl részéről. Én még segítek roadolni a szervezőknek, mivel a döntő után kicsivel zártkörű barlangászbuli kezdődik a helyen, aztán elindulok hazafelé. A villamoson azon morfondírozom, milyen jó volt megnézni tíz ilyen jó, inspiráló gitárost, és megfogadom, hogy mostantól megint többet fogok gyakorolni, valamint, hogy amint lehet, mindenkivel készítek egy interjút, aki bejutott a döntőbe. Remélem, mindkettő összejön majd. Az eredményeimről később számolok majd be. Addig is nézzétek meg a versenyről készült videókat a verseny Youtube-csatornáján!
(Fotó: Sápi Zsolt jóvoltából)
Hozzászólás