Blog

Megjelent február 3rd, 2018 | by Kovács Attila

When The Heart Rules The Mind – Régi-új dal Steve Hackettől

Bevallom, mindig öröm számomra, ha valami Steve Hackettel kapcsolatos hírről számolhatok be, hiszen a Genesis korábbi gitárosa egyike személyes kedvenceimnek. Igazából a mostani újdonság nem is annyira az, hiszen manapság már szinte megszokott, hogy zenekarok, előadók stílustól függetlenül újra felveszik egy-egy korábbi dalukat, lemezüket. Ezek persze általában vegyes érzelmeket keltenek a közönségben, hiszen sokan úgy gondolják, fölösleges háborgatni a régi dolgokat. Én kicsit máshogy látom, szerintem mindig érdekes meghallgatni ezeket, és ha nem csak a saját emlékeinket akarjuk hallgatni egy dalban, objektív szemszögből legalábbis érdekes kísérletek ezek. És hát kifejezetten érdekes az is, ahogy Hackett most éppen induló amerikai retrospektív turnéjának beharangozására újraértelmezte a GTR When The Heart Rules The Mind című dalát.

Steve így beszélt az új változatról:

Mindig is imádtam ezt a dalt, szerintem ez a legjobb dolog, amit Steve Howe és én közösen írtunk, és mindig szerettem volna csinálni egy olyan verziót mai stúdiótechnikával, amelyben én énekelhetek. Annak szintén nagyon örülök, hogy jó barátom, Steve Rothery (Marillion) közreműködik a dalban néhány gitársáv erejéig. Már nagyon várom ezt a turnét, igazán nagyszerű lesz Észak- és Dél-Amerikában is játszani, felidézni a Genesis, a GTR, és a szólópályám dalait.

Na jó, de mi az a GTR? Ha már alkalom nyílik rá az új köntösbe öltöztetett dalnak köszönhetően, érdemes felidéznünk ennek a mára talán kissé feledésbe merült projektnek a történetét, amely a nyolcvanas évek közepének nem túl hosszú életű szupergruppja volt.

A zenekart Steve Howe és Steve Hackett alapította 1985-ben. Howe épp kiszállt az Asia-ból, Hackett szólólemezei pedig abban az időben nem fogytak valami jól, és mivel mindkettejük számára izgalmasnak tűnt a közös munka, némi menedzseri ösztönzés után közös vállalkozásba fogtak. A GTR Jonathan Mover dobossal (többek között Marillion, valamint később Joe Satriani, Steve Vai és Alice Cooper), Phil Spalding basszusgitárossal (Mike Oldfield, Mick Jagger, Elton John) és Max Bacon énekessel lett teljes, ebben a felállásban készült el a zenekar nevét viselő, egyetlen stúdióalbum.

A zenekar koncepciója az volt többek között, hogy szintetizátorok használata nélkül érjenek el naprakész hangzást, amit az is inspirált, hogy Howe nem volt kibékülve az Asia akkori, billentyűs hangszerek által dominált hangzásával. Ezért aztán Hackett és Howe hangszereit Roland gitárszintetizátor hangszedőkkel szerelték fel – ne feledjük, még bőven a nyolcvanas években járunk! – így gitárokból létrehozva a MIDI jelet, amellyel a billentyűs hangszíneket produkálták.

Az 1986 júliusában megjelent lemez végül nem aratott elsöprő sikert, különösen a Genesis és a Yes rajongói között, de a szakma sem volt feltétlenül elragadtatva tőle: elsősorban a meglehetősen magas tenor hangfekvésű Max Bacon énekest érték kritikák, és többen kifogásolták, hogy a lemez egészének színvonala nem ért fel a két kislemezen megjelent dalhoz – When The Heart Rules The Mind, illetve The Hunter – magyarán kicsit sok volt rajta a töltelék. A Musician újságírója, J.D. Considine nemes egyszerűséggel “SHT” néven említette a lemezt lemezkritikájában, valószínűleg nem az elragadtatottság beszélt belőle.

A lemez turnéját megelőző próbákon az is kiderült, hogy a stúdióban alkalmazott billentyűsöket nélkülöző megközelítés élőben nem működik az akkori gitárszintetizátorok kezdetleges mivolta okán, így a koncerteken már egy hatodik zenész, Matt Clifford egészítette ki a zenekart, hogy a reprodukálni tudják a stúdióhangzást. Bár a turné, melyen természetesen Yes és Genesis-dalok is elhangzottak, nem volt sikertelen, és a korabeli beszámolók szerint élőben kifejezetten feszesen, jól játszottak, ekkorra már megjelentek az első repedések az építményen. Ennek egyik oka az volt, hogy a gitárszintetizátoros koncepció megvalósítása és a stúdiómunka nem kevés anyagi befektetést igényelt, amit a lemez eladásai nem fedeztek, így aztán tetemes adósságot sikerült felhalmozniuk viszonylag rövid idő alatt.

Ráadásul Hackett nem volt elégedett a GTR menedzselésével, ahogy ő fogalmazott később, Brian Lane az “oszd meg és uralkodj” ősi módszerét alkalmazta, ami köztudottan egyetlen zenekar belső harmóniájának sem használ, pláne nem akkor, ha több dudás van egy csárdában. A feszültségek később már a két projektgazda között is személyes ellentétben csúcsosodtak ki, így végül a GTR szétesett. Szóba került, hogy egyfajta alkotóközösségként működjön tovább a zenekar, felmerült Brian May csatlakozása is, Hackettel még három dal előzetes demóját is elkészítették, de végül 1987-ben Hackett a maga részéről lehúzta a rolót, mivel tarthatatlannak ítélte a zenekar pénzügyi helyzetét. Elmondása szerint valakinek fel kellett vállalni a rosszfiú szerepét, ráadásul úgy érezte, hogy a szólólemezei elkészítésében sokkal kevesebb kreatív korlát köti, úgyhogy a maga részéről köszönte szépen. Mover szintén elhagyta a fedélzetet, és Joe Satriani dobosaként folytatta pályafutását.



 

Howe egy darabig még nem adta fel, a Saxon dobosát, Nigel Glocklert, valamint második gitárosként és énekesként Robert Berry-t állította csatasorba. Néhány felvétel készült is a Nerotrend anyagához, amely egyes elképzelések szerint a projekt új neve is lett volna, de ezeket végül sosem adták ki hivatalosan, bár az interneten néhány demófelvétel időközben hozzáférhetővé vált. A GTR szétszéledt, Spalding session karrierbe kezdett, Glockler visszatért a Saxonba, Max Bacon pedig 1996-ban jelentetett meg szólólemezt The Higher You Climb címmel, melyen a GTR-nak készült anyagok is helyet kaptak. Howe 1988-ban korábbi társaival megalapította az Anderson Bruford Wakeman Howe zenekart, majd 1992-ben az Union lemezzel újjáalakult a Yes, de ez már egy másik történet.

Hackett később így nyilatkozott a projektről:

Mindig úgy éreztem, hogy a GTR-nak volt újdonságértéke. Viszont ha valakit szupergruppként kezdenek emlegetni, annak az újdonságértéke egy albumig tart. Szerintem senki sem gondolta, hogy Steve és én, amellett, hogy nagyon jó barátok vagyunk most is, együtt lovagolunk majd el a naplementébe, és együtt készítünk albumokat az idők végezetéig.

Mai füllel hallgatva a GTR egyetlen albuma nem elvetendő kísérlet, bár számos tekintetben máig érvényesek a korabeli kritikák, elsősorban a lemez egyenetlen színvonalát illetően. Az akkori időkhöz képest korszerűségre törekvés sajnos huszonkét év távlatából már rányomja a bélyegét a lemez hangzására is – az igazi klasszikus, kortalan megszólalású produkcióktól eltérően mai füllel inkább a korszak hangzását eleveníti fel, egyszerűbben fogalmazva a szó nem igazán jó értelemben nyolcvanas évek, ahogy szól. Ugyanakkor ami jó rajta, nevezetesen Howe és Hackett gitározása, a sok helyen kifejezetten érdekes hangszerelés, illetve a két kislemezdal mellett a két instrumentális tétel – a Hackett To Bits a gitáros Please Don’t Touch című dalának átdolgozása – az tényleg jó, kellemes hallgatnivaló.

Ugyanakkor most is kiderült, hogy egy jó dal bármilyen ruhában jó dal marad: a When The Heart Rules The Mind-nak kifejezetten jól áll a természetesebb, teltebb hangzás, és a kicsit kiegyenesített dalszerkezet, amit a 2018-as verzióban kapott. És bár Steve sosem volt hatalmas kaliberű énekes, a dalban nyújtott teljesítményét illetően nincs oka a szégyenkezésre, főleg, hogy Amanda Lehmann és a producer Roger King háttérvokáljai szépen támogatják a fő szólamot. Érdemes meghallgatni mindkét változatot, ha pedig kedvet kaptatok a múltidézéshez, a neten fellelhető a GTR egyetlen albuma is.



 

Tags: , , , , , , , , , , ,


About the Author



Lap tetejére ↑