Blog

Megjelent január 30th, 2018 | by Kovács Attila

Joe Satriani – What Happens Next (Sony Music)

Joe Satriani nem beszélt mellé, amikor az idei album megjelenése előtt egy egyszerűbb, hagyományosabb rocklemezt ígért. A What Happens Next ugyanis, ha gyökeresen nem is más, mint elődei, a szó jó értelmében földközelibb, mint bármi, amit az utóbbi években csinált. Ezzel persze eszem ágában sincs elvitatni mondjuk az Unstoppable Momentum vagy a Shockwave Supernova albumok erényeit. Eleve a Satch-hoz hasonló kvalitásokkal rendelkező zenészek alapjáraton sem szoktak rossz albumot csinálni, ugyanakkor biztos, hogy az új lemez sok olyan rajongó figyelmét keltheti fel, akik az utóbbi időben nem követték figyelemmel az idén már – furcsa ebbe belegondolni – hatvankettedik születésnapját ünneplő mester munkásságát. Hogy ez mennyiben szól a klasszikus lemezeket felidéző power trio felállásnak, mennyiben magának a friss lemezanyagnak, az más kérdés, bár utóbbi miatt sincs ok a szégyenkezésre.

A lemezt nyitó Energy egyenes, tempós rock and roll amúgy Satriani-módra, magától értetődő, mégis okos, ravasz ritmusozással, gyorsan rögzülő dallamokkal, védjegyszerű szólókkal. Már itt feltűnik a lemez ritmusszekciójának elképesztő erejű jelenléte, ami persze nem is csoda, hiszen Chad Smith és Glenn Hughes egyaránt A-listás arcoknak számítanak saját posztjaikon, előbbi ráadásul a Chickenfootban együtt is játszott hősünkkel, így inkább csak az meglepetés, hogy ennyi ideig kellett várni a felbukkanására Satriani valamelyik szólóalbumán. A második, korábban már általunk is bemutatott Catbot egy érdekes, menetelős darab, az album egyik legkarakteresebb fejezete, amely bőven tartogat meglepetéseket. Hangszerelését tekintve azért, mert elég nehéz feladat annak eldöntése, hogy a masszív alapozás voltaképpen milyen hangszer(ek)ből származik, hangulatát tekintve meg azért, mert több árnyalatot is felvillant a bő három és fél perc alatt – ahogy a második perc környékén érkező első szólónál kinyílik a dal, az tanítanivaló, és utána is izgalmas megoldások sora következik.

A Thunder High on the Mountain kicsit az utóbbi lemezek hangulatát idézi meg tappinges kezdőtémájával, amit aztán egy nagyívű, felpiszkált ökörként húzó riff vezet át a szólóba, amely ismét méltó a névhez. A Cherry Blossoms líraibb percei hallatán egy pillanatra Carlos Santana dallamvilága sejlett fel előttem, valami ilyesmi lenne a végeredmény, ha közös dalt készítene Enyával: a szám elejének van egyfajta világzenés, neofolkos hangulata, hogy aztán a középrész ismét hamisítatlanul satrianis legyen. A Righteous egy könnyedebb szerzemény, helyenként azzal a kissé funkos hangulattal, ami nem itt tűnik fel utoljára az albumon, ugyanakkor egyáltalán nem tesz rosszat neki, sőt. A lemez egyik legfülbemászóbb gitártémáját is itt fedezhetjük fel, és bár értékelem, hogy Joe nem akar semmit túlzottan a szánkba rágni, a dal végén szívesen meghallgattam volna még egyszer.

A Smooth Soul ismét beszédes cím, az album lelazultabb perceit rejti ez a szerzemény, az utána következő Headrush hallatán viszont szerintem nincs olyan hallgató, akinek ne jutna eszébe a Satch Boogie. Ez önmagában nyilván nem baj, hiszen az önidézés bocsánatos bűn, pláne ennyi év és lemez után, ráadásul a lemez rockosabb oldalát erősítő kompozíció szintén jól sikerült. Azt meg nem feltétlenül érdemes felróni senkinek, hogy nem tud, vagy nem akar kibújni a saját bőréből. A dal néhány részlete már-már viccesen rock and roll, a kifejezés szótári értelmében, süt róla a rengeteg vigyor, amely kísérhette megszületését. A Looper szintén az anyag napfényesebb fejezetei közé tartozik, a gitárszólamok egyfajta zenei Rorschach-tesztként cserfeskedő kisasszonyok egymás közötti pletykálkodását idézték fel számomra, másoknak meg nyilván mást fognak, pont ettől szép az ilyesmi.

Az okosan hangszerelt címadó What Happens Next jazzes akkordokból bontakozik ki, kissé visszafogottabb, elmélkedősebb darab, ebben is igazán szép megoldások hallhatók, egyben kitűnően megágyaz a Super Funky Badassnek – bár arról nem szól a fáma, hogyan születtek a dalok, nem lennék meglepve, ha ez a tétel egy próbatermi jammelés során született volna, a kompozíció hossza és hangulata is erre utal. Az Invisible érdekes, felütéses tempója érdekes színfolt a vége felé, a Forever and Ever pedig egy könnyed, játékos lezárása a lemeznek.

A produkciós munka voltaképpen hibátlan, ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen ezúttal is a régi társ, Mike Fraser dolgozott a lemezen, akit olyan nevek mellől ismerhetünk, mint az AC/DC, az Aerosmith, a Metallica, Yngwie Malmsteen, vagy akár a Chickenfoot. Az album erőteljesen, mégis természetesen szól, a ritmusszekció hangzása élményszámba megy, ahogy Joe hangszerkezelése és hangszínei szintén: sosem hivalkodó, de ízléses és derűsen magabiztos ezúttal is, ugyanakkor mindenképpen kevésbé effektdúsak a szólamok, mint a Shockwave Supernován, de persze most is bőven lehet csemegézni a különböző gitárhangok között az erre fogékonyaknak. Érdemes megfigyelni, milyen változatosság fedezhető fel a ritmusgitárok terén – Joe ezen a téren is a lehető legtávolabb helyezkedik el az egydimenziós sikálástól, nem véletlenül tanult tőle annyit egy rakás híres metálgitáros.

Amellett tehát, hogy egy Surfing with the Alien-hez, vagy The Extremisthez hasonló revelációt értelemszerűen nem okozhat már egy új Satriani-lemez,  a What Happens Next jóval több egy kisujjból kirázott rutinmunkánál. Bár a tizenkét dal és az ötven perc feletti játékidő értelemszerűen nem teszi gyorsfogyasztásra alkalmassá az albumot, akinek a szívéhez közel áll az instrumentális gitárzene, nem lőhet mellé a műfaj egyik legnagyobb veteránjának friss anyagával.

Tags: , , , , , , , , , ,


About the Author



Lap tetejére ↑