Interjúk

Megjelent január 17th, 2018 | by Kovács Attila

„Nagyon jó visszajelzés, amikor a többiek szűrőjén átmegy egy dal” – Interjú Kertész Mártonnal, a Special Providence gitárosával

Tavaly októberben már ötödik lemezét jelentette meg hazánk egyik legegyénibb, nemzetközi szinten is ismert csapata, a Special Providence. A fúziós jazz és a progresszív zenék világából egyaránt merítő zenekar most pénteken tartja a Will album lemezbemutató koncertjét az A38 hajón, ez pedig kitűnő apropót szolgáltatott ahhoz, hogy interjút készítsünk gitárosukkal, Kertész Mártonnal. A beszélgetés során az első kedvencektől az új lemezig sok minden szóba került.

Lelkiismeretes cikkíróként igyekeztem felkészülni belőled, de nem nagyon találtam semmit a Special Providence előtti munkásságodról.

Tizenkilenc-húsz éves koromban volt egy zenekarom, Flatline volt a nevünk. Nu metalt játszottunk, egy hatszámos EP rögzítéséig jutottunk, ha jól emlékszem, aztán engem kirúgtak onnan.

Nemes egyszerűséggel?

Más elképzeléseink voltak a zenei irányról. Akkoriban élte fénykorát a nu metal, olyan zenekarok, mint a Korn, a Linkin Park, a Limp Bizkit, a System of a Down, és a többiek olyan zenét akartak játszani. Én akkoriban fordultam a Dream Theater, meg a jazz felé, elkezdtem kicsit bonyolultabb, számolósabb témákat vinni a zenébe, és javasoltam, hogy ilyen számokat kellene írni. Ezzel ők nem értettek egyet, én viszont kötöttem az ebet a karóhoz, és emiatt mennem kellett, haha.

Milyen hatásokra kezdtél el zenélni?

Első két lemezem az Iron Maiden Live At Doningtonja és a Metallica fekete albuma volt, mondhatjuk, ezek miatt kezdtem zenélni. Ahogy akkoriban szinte mindenki körülöttem, én is hallgattam Nirvanát, meg Red Hot Chili Peppers-t. Aztán jött a Pantera, és volt black-death korszakom is. A mai napig imádom mindkét stílust egyébként. Később, a húszas éveim elején jött a Dream Theater, utána meg a jazz. Akkoriban mindenáron be akartam kerülni a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, ez pár évvel később sikerült is. Azokban az években elszakadtam egy kicsit a metáltól, és volt egy időszak amikor kizárólag  jazzt hallgattam, egy évig például szinte csak Keith Jarrett lemezeit. Aztán lassan visszatértem a gyökereimhez, és bár a Special Providence nyilván nem egy metálzenekar, ha lehet így fogalmazni, mindig én voltam a felelőse annak, hogy keményebb témákat is csempésszünk a zenénkbe.  A zenekar első EP-jén például még bőven akadtak kissé folkos, vagy ha úgy tetszik népzenei motívumok, valamint voltak rajta olyan, Pat Metheny-nél is megfigyelhető énekdallamok, amelyek a gitárdallamot erősítik. Amikor beszálltam, én ezeket szépen, módszeresen vissza is nyesegettem.

A jazz felé mi terelt annak idején?

Amikor a nagy Dream Theateres korszakomat éltem, ami a Scenes From a Memory lemez idején kezdődött, próbáltam felkutatni mindent, ami fellelhető volt a tagokról. Nyilván a legtöbbet Petrucciról akartam megtudni. Olvastam valahol, hogy ő Bostonban a Berklee-n jazz-zeneszerzést tanult, emiatt elkezdtem jazzt hallgatni, gondolván, ha ő innen meríti az ihletet az elképesztő dalaikhoz, akkor nekem is kutyakötelességem foglalkozni a témával. Ez volt az első lökés. Aztán elkezdtem jazzkoncertekre járni és jazzlemezeket gyűjteni, mert tetszett. Az első jazz-gitár tanárom Eichinger Tibor volt, később Juhász Gábor, aztán jártam a Kőbányai Zenestúdióba is Tornóczky Ferenchez, még mielőtt bekerültem volna az LFZE-re, ahol Babos Gyula és Horányi Sándor voltak a mestereim.

Hogy mit ad hozzá a játékomhoz? Amikor a legtöbb számomat írtam, mindig próbáltam egy jazzes harmóniavilágot felépíteni, nem feltétlenül konvencionális harmóniavázakra felhúzni a dalokat. Ezeket a harmóniaköröket, akkordmeneteket nyilván sokszor jazzes környezetből kölcsönöztem, próbáltam nekem tetsző megoldásokat továbbgondolni. Ugyan ma már ritkábban fordul elő, de korábban sokszor zongorán kezdtem dalokat írni. Bár néhány évig kellett tanulnom a Zeneakadémián, nem tudok zongorázni, persze a hangokat ismerem a hangszeren, és próbáltam rajta dallamokat, akkordokat egymásba fűzni. Azért kísérleteztem ezzel, hogy elszakadjak a gitáros kliséktől. Talán itt mutatható ki leginkább a jazz hatása a játékomban, ahogy komponálás közben gondolkodom. 

Ha jól tudom, te vagy a zenekar egyik fő dalszerzője is. Hogy látod az új lemez, a Will anyagát?

Megítélésem szerint ez a legmodernebb lemezünk, megpróbáltuk picit másképp felépíteni, mint a korábbi albumainkat, ugyanakkor természetesen a zenekarra jellemző védjegyek könnyen megtalálhatóak benne. Ezen a lemezen Zsolt – Kaltenecker Zsolt, billentyűs – több számot írt, mint én, szám szerint hatot. Én ezúttal három dalt hoztam, Attila, a basszusgitárosunk pedig egyet. Az elmúlt két lemezen Zsolt, illetve korábban Cséry Zoltán volt a másik fő dalszerző, mindig ez a gitáros-billentyűs tengely határozta meg az anyagokat zeneileg.



 

Hogyan születik egy általad írt Special Providence-dal?

Egy szám nálam több hónap alatt áll össze. Jön egy ötlet, megírom hozzá a dobot, berajzolgatom az általam elképzelt billentyűs szólamokat, hiszen természetesen azt nem tudom eljátszani, amit hallani szeretnék. Főleg a mostani lemezen figyelhető meg az a kompozíciós technika, hogy különböző dallamok összepárosítása helyett egy-egy adott vezérmotívumot próbáltam kifejteni jobban. Ez egyfajta melodikus fejlesztése volt a különböző témáknak. Volt egy dallam, azt átvariáltam riffnek, aztán abból kialakítottam egy szólókört. Ezúttal igyekeztem kevesebb részből, motívumból álló dalokat írni, és inkább az egyes részeket próbáltam minél jobban kicsavarni. Ez a fajta megközelítés a Neptunian Pyramid Chill című dalban érhető leginkább tetten, de a The Ancient Cosmic Bubble is hasonló szellemben íródott. Van egy dallam, azt továbbviszem, aztán a dallam eltűnik, de a harmóniamenet marad ugyanaz, és így tovább. Nem igazán szeretem túlzottan a saját zenémet elemezgetni, mert az ilyesmi tényleg olyan, mint az irodalomórán a verselemzés. Inkább meg kell hallgatni a dalt! Pláne, hogy ez nem is mindig tudatos, néha csak adja magát a dolog. Nem vagyok az a zeneszerző, akinek csak úgy kipattan a fejéből egy ötlet az utcán sétálva, nekem mindig nehezebb szülés egy-egy dal. Le kell ülni, és foglalkozni kell vele, csűrni-csavarni a témákat, ha úgy tetszik. Ettől függetlenül imádok zenét szerezni, és amikor valami végre-valahára összeáll, az fantasztikus érzés. Az is nagyon jó visszajelzés, amikor a többiek szűrőjén átmegy egy dal, majd elkezdünk vele közösen foglalkozni.

Ha jól tudom, nálatok inkább külön dolgoznak a szerzők, nem nagyon szoktatok jammelni.

Ez a lemez úgy készült, hogy szinte mindent készre írtunk még otthon. Persze voltak apróbb változtatások, és természetesen próbán nyeri el az adott dal a végleges formáját. Voltak olyan számok Zsoltnál és nálam is, amelyek elsőre nem tetszettek mindenkinek, azt gondoltuk, ki lehetne őket bontani még jobban. Ilyenkor csináltunk egy másik verziót, és előfordult az is, hogy egy dalnak öt verziója született, mielőtt egyáltalán lementünk volna a próbaterembe. Amikor ott tartottunk, hogy na, ez már vállalható, akkor kezdtük el együtt kialakítani a végleges változatokat. Az előző lemezeink ugyanakkor spontánabb módon születtek, ott előfordult, hogy a próbateremben látott napvilágot egy-egy dal alapötlete. Ádám elkezdett dobolni egy grúvot, aztán Cséry Zoli hozott egy dallamot hozzá, én meg otthon teljesen felvillanyozva elkészítettem a dal vázát. Most inkább tudatosabban építkeztünk, ami azért is lehet, mert elmentünk egy kicsit komplexebb, számolósabb irányba.

Ezt mi inspirálta?  

Egy kéthetes Európa-turnén vettünk részt a Haken zenekarral, és a zenéjük alaposan felnyitotta a szemem bizonyos kompozíciós technikákra. Úgy tudom megfogalmazni ezt, hogy a Dream Theater érthető módon egy régebbi iskolát képvisel, a Hakennél viszont jobban jelen vannak ezek a djentes, Meshuggah-s, poliritmikus riffek, témák. Mondjuk előjön egy 17/16-os téma, és az forog, miközben  4/4-ben vagyunk. Zsolti már régebben is kísérletezett ilyesmivel, én viszont náluk figyeltem fel erre, és próbáltam most ebbe az irányba elmozdulni. Ezeket a témákat nem nagyon lehet próbateremben megírni, legalábbis nekem nem megy, haha.



 

A Meshuggah, meg ez a djentes vonal bejön amúgy neked?

Nagyon nagy hatással volt rám a Periphery és az Animals as Leaders is amikor megjelentek, 2010-11 környékén. Tulajdonképpen a Meshuggah-t is rajtuk keresztül szerettem igazán meg, bár tudtam a létezésükről korábban is, de valamiért nem fogtak meg annyira. Meg persze kevésbé djentes zenéket is szívesen hallgatok, mint például a The Dillinger Escape Plan, Gojira, Protest The Hero vagy akár a Dead Letter Circus.

Beszéljünk egy kicsit a hangszereidről! Milyen gitárokat használsz?

Pont most váltottam, mert voltaképpen a második lemezünk óta, majdnem tíz évig egy héthúros John Petrucci modellt használtam, de nem olyan rég áttértem az Ibanezre, legalábbis ami a fő hangszeremet illeti. Korábban is imádtam az Ibanez gitárokat  és volt is pár hangszerem a japán cégtől. Mivel a legtöbb dalunk héthúros gitáros, a jelenlegi fő hangszerem egy RG752 AHM-AWD, ezt tavaly decemberben vásároltam. Van egy RG6PCMLTD Premium Sunset Red Gradation-öm és egy Iron Label-szériás RGIR38BFE nyolchúrosom, ami az Irrelevant Connotations klipjében is látható. Nagyon szeretem ezt a hangszert, ez az első nyolchúros gitárom, szintén a Hakennel közös turné ösztönzött a beszerzésére, mindkét gitárosuk nyolchúrost használ. Ezen már játszottam pár koncertet nyáron, de a színpadon együtt most Szegeden, illetve január 19-én, az A38-on megrendezett lemezbemutatón debütál majd a három hangszer.

Erősítők terén mi a helyzet?

Stúdióban és színpadon is Axe-FX II-t használok már jó három-négy éve. Nyáron kicsit kísérletezgettem ezen a téren, pár alkalommal kipróbáltam egy AX8-at is, de aztán visszatértem a rackes verzióhoz. Azzal létre tudok hozni egy igazi sztereó hangzást, berakok láncba két erősítőt két ládával, szétpanorámázom, és ez egy masszívabb megszólalást eredményez.

Miért vált be nálad az Axe-Fx?

Egyrészt a hangzás kifogástalan. Sokan azt mondják, hogy egy modellezős cuccnak sosem lesz olyan hangja, mint egy csöves erősítőnek. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, de nekem nem is kell, hogy olyan legyen. Nyilván ennek is vannak előnyei és hátrányai is, mert például sokkal praktikusabb szállítás szempontjából, viszont egy ilyen cuccot előre be kell állítani, koncert közben nem lehet gyorsan korrigálni dolgokat, mint egy hagyományos erősítőnél. De alapvetően hangzás szempontjából világszínvonalú, nem véletlenül használják annyian. Régebben persze, a kezdetek kezdetén kombón játszottam, volt egy harminc wattos csöves Peavey-m, ami alapvetően blues erősítő volt, én meg azon próbáltam metálos hangzás kicsikarni. Egy időben én is használtam a standard 4×12-es Marshall ládát egy Satriani JSX fejjel, ez amúgy a mai napig meg is van. Voltak különböző variációk, kisvasút, ilyen pedál, olyan pedál, multieffekt, de egy idő után kicsit terhes volt ezeket mindig cipelni, összerakni. Bár nem vagyok egy nagy effekt felhasználó, annyival is kényelmesebb egy Axe-Fx, hogy nem kell minden pedált külön megvenni.

Utolsóként arra kérnélek, hogy mondd el, ki az az öt kedvenc gitáros, akik a legjobban inspiráltak a pályafutásod során!

Öt kedvenc gitáros? Hűha! Különböző szempontok vannak. Van az ufó kategória, itt elsőként Allan Holdsworth-ot említeném meg. Szerintem a valaha élt leginvenciózusabb gitáros, nem is volt, és talán nem is lesz még egy olyan, mint ő. Amiket játszik… Egyszerűen lehetetlen dallamok, olyan sebesség mellett, ami hajmeresztő. Nem lehet felfedezni a játékában semmilyen klisét. Ő mindenfajta gitáros konvenciót megkerül, harmóniavilága pedig egyedülálló és csodálatos. A másik ufó Guthrie Govan, aki szintén nem ismer határokat a hangszerén, bámulatos minden egyes szólója. Mindenképpen megemlíteném még Petruccit, hiszen ő egy meghatározó fiatalkori kedvenc, óriási hatással volt rám a munkássága, a mai napig járok a Dream Theater koncertjeire, egyet ki nem hagynék, a lemezeiket is a mai napig követem és szeretem.

Nehéz persze ötnél megállni, nyilván rengeteg kedvencet kihagyok most a felsorolásból. Pat Metheny, ha jazzgitározásról van szó. És ha minden korszakomat figyelembe veszem, akkor mondhat bárki bármit Kirk Hammettre, akkor is imádom. Szerintem fantasztikus szólókat írt az első öt lemezre, ő volt a legkorábbi kedvencem. Vannak nála technikásabb gitárosok, de nem ez számít igazából. Én a Metallica lemezeken nőttem fel, rajongtam a szólókért egytől egyig, főleg a Ride the Lightning, a Master of Puppets, és az …And Justice For All korongokon.

A legfrissebb hírek szerint idén Amerikába is eljut a Special Providence.

Így van, meghívást kaptunk az Egyesült Államok legnagyobb progresszív fesztiváljára, a ROSFEST-re, amit idén májusban már tizenötödik alkalommal rendeznek meg. Ez lesz az első koncertünk a tengerentúlon, ennél jobban nem is kezdhetnénk odaát.

A Special Providence legközelebb Szegeden, illetve az A38-on látható élőben, egy héttel később pedig a Pécsi Est Caféban állnak színpadra. További információ a koncertek Facebook-eseményein!

(Fotók: Mark A. Rosta Photography)



 

Tags: , , , , , , ,


About the Author



Lap tetejére ↑