Blog Joe Satriani

Megjelent szeptember 13, 2013 | Nánási Péter

Gitárhősök III.

John Petrucci

John Petrucci az én generációm gitárosa. 16 voltam amikor először hallottam a játékát, aztán nagyjából 17 éves koromig nem is csináltam mást csak cserélgettem a Dream Theater kazettákat a walkman-emben. Abban az időben (1995-96) szerintem sokan voltunk így ezzel, az Awake lemez egy csapásra megváltoztatta a feltörekvő gitáros-társadalmat, rengeteg álmatlan, gyakorlással eltöltött éjszakát okozva sokunknak. Petrucciról kétféleképpen nyilatkozik a gitáros közösség, az egyik szerint ő a legjobb, az abszolút gitáros, a másik szerint pedig egy túlértékelt tekerőgép, aki valamiért embertelenül sikeres. Ennek ellenére meg merem kockáztatni, hogy talán senki nem hatott olyan mértékben a mostani gitáros társadalomra, mint ő. Bár teljesen más zenét játszom, mégis tudom mi az amit tőle kaptam, melyek azok az elemek amik miatta épültek be a gitározásomba. Ezzel nem vagyok egyedül, másoknak mást adott, de a hatása tettenérhető, néha olyan emberek játékában is akik ezt zsigerből tagadnák.

Petrucci nem fogalmaz rébuszokban, csak kiáll a hegytetőre, és brilliáns technikával kijátssza a szemed miközben a hajába tép a szél, villámok cikáznak, mögötte a viharos tengeren egymást gyilkolják a tarajos hullámok.

Nagyjából akkor, amikor nagyon befutottak 2000 körül (amikor Ibanezről váltott Music Man-re) volt a játékában egy erős váltás. Én személy szerint jobban szerettem a 2000 előtti Petruccit, 1998-ban amikor először volt itt a Dream Theater éreztem azt, hogy ettől nem lehet jobban gitározni, hova lehet innen fejlődni? Ne értsetek félre, de azt gondolom, hogy nagyjából sehova. Mikor a legjobban ünnepelték Petruccit a Metropolis II lemez kapcsán 2000-ben, akkor éreztem azt először, hogy a zseni átváltott szakemberre, és hogy már nem azokat a dolgokat mondja. Bár 100 hang helyett már 108 van egy másodpercben, de valami mégis elmaradt az évek során. Megint ne értsetek félre, ma is elvarázsol akármikor, de már nem hallom azt a világmegváltó ifjú titánt (és azokat a karcos blues-os figcsiket sem) aki még egy Lines in the sand szólójában benne volt.

John Petrucci

John Petrucci

Egyszer az öcsém mondta azt, hogy ha nagyon sokat gondolkodna, akkor tudna írni egy Dream Theater lemezt, és bár ez természetesen vicc volt, de a lényegre rávilágított, nem lehet megúszni azt, hogy valaki ennyit dolgozik, és ne ismételje magát. Ez a progresszív rockban megengedhetetlen, a dolog progresszív volta veszik el ezáltal. A Dream Theater az első lemezein egy újító pofont adott a szakmának és a zeneszerető embereknek, de nem lehet 15 lemezen keresztül ugyanazt az attitűdöt képviselni, pont a legfrissebb elemek válnak ezáltal porossá, mintegy a saját maga karikatúrájává formálva az adott zenét. Ezt nyilván ők is tudják, és úgy tűnik, hogy sokszor sikerül kilépniük a saját maguk által kivájt mederből, de sokszor nem egyértelmű, hogy mennyire szeretnének megújulni, illetve mennyire szeretnék a most már sokszor hallott jellegzetes elemeket tudatosan használni. Ezért amikor Portnoy néhány éve kiszállt, akkor sokakkal ellentétben nem lepődtem meg, pontosan értettem miért tette. És persze azt is pontosan értettem amikor a lelkét is eladta volna azért, hogy visszavegyék.

Lassan már 30 sort írtam, de még mindig nem érzem azt, hogy rávilágítottam volna John Petrucci művészetének a lényegére. Ez valószínűleg azért is van így mert annyira gazdag a játéka, hogy az az élmény amit nekem jelent szubjektív, másoknak más Petrucci, de úgy, hogy azok az elemek amik a sajátjai azonnal felismerhetők, mint egy kód amit a gitárosok ismernek, amin össze lehet cinkosan kacsintani, hogy: “Hallod? :) Petrucci.”

Szóval amikor példát szeretnék mutatni akkor zavarban vagyok. Melyiket az 1000 közül? Mutassam a fiatal Petruccit? Esetleg az idősebb, kiforrottat? Jellegzetes szólót, vagy esetleg nem annyira jellemző, mint inkább egyediségében zseniálisat? Melyik lemezről? A klasszikus Images and Works-ről ahol még lehetett hallani az útkeresést, vagy a következő Awake-ről, ahol talán a leginkább tettenérhető a fejlődés a játékában az előző lemez óta? Vagy egy későbbi lemez legyen, ahol már korunk legelismertebb gitárosaként tartják számon, túlnőve a saját mentorain, mintegy lubickolva lehetőségekben amit a hírneve szerzett neki? Nehéz bemutatni valakit egy, esetleg két példában, aki az egész életét annak szentelte, hogy zenéljen, aki a mai napig felfedezi a hangszert, aki a mai napig éli a kalandot amely akkor kezdődik amikor az első gitárvásárlásod után először döbbensz arra rá, milyen csoda rejlik a bundok közé kódolva. >>

Pat Metheny

Pat Metheny

Pat Metheny

Pat Metheny művészetének a lényege ugyanaz, mint más tradicionális zenét játszó előadóké, akiknek sikerült egy generációk óta fennálló stílusban a csúcsra érni. Úgy kell autentikusnak lennie, hogy közben meg kell újítania a stílust, meggyőződésem, hogy másképp nem lehet ilyen szintre elérni. Ami Bonamassa a blues-ban, az Metheny a jazz-ben, egy alázatos szakember, aki fanatizmusával elérte azt, hogy a saját személyiségét tükrözi egy alapvetően kötött szabályokkal operáló stílusban (a jazz-t szeretik a legszabadabb stílusnak tartani, pedig valószínűleg az egyik legkötöttebb, csak a szabályai kevésbé kézzelfoghatóak és más jellegűek, mint például a rock-nak).

Bonamassa kapcsán már leírtam azt, hogy minden stílusnak szüksége van olyan személyiségekre, akik életben tartják azt, akiket a mi generációnk mutat majd a gyerekeinek, hogy nézd csak fiam, ez a zene. Sokunk fogja Metheny-t, a Muse-t, vagy a Foo Fighters-t mutatni, ugyanúgy ahogy a mi szüleink Miles Davis-t, a The Beatlest, vagy a Queent mutatták nekünk. Ezek az ikonok azért fontosak, mert ők biztosítják, hogy azok az élmények amelyeket átéltünk általuk öröklődjenek egy generációt, mintegy fenntartva az értékrendet átadva valamit nekik a sajátunkból, erkölcsi és művészi normát mutatva. Ezt a jelenséget hívja a szaknyelv úgy, hogy kultúra. A (zenei) kultúra nem csak műanyag lemezeken (illetve mostanában egyeseken és nullákon) keresztül öröklődik hanem az emberekben, az emberek szívében, gondolataiban, értékrendjében.

Pat Metheny úgy autentikus, hogy azt a nyelvet amelyet jazz-nek hívunk olyan magasan beszéli, hogy az már kizárólag az önkifejezésről szól, ezért soha nem érezzük porosnak vagy nem naprakésznek. Ha valaki ugyanazt csinálná ma, mint például Charlie Parker (aki úttörő módon forradalmasította a jazzimprovizációt), azt avíttnak éreznénk, aki nem tudja tartani a lépést a korral. Sok ilyen zenésszel találkozhatsz te is, aki beleragadt a saját példaképeinek a lábnyomába, és nem volt képes a saját személyiségét kifejezni a zenéjén keresztül. Ez persze felveti a kérdést, hogy minden egyéni alkotás művészi teljesítmény-e? Erre a kérdésre nehéz válaszolni, de hajlok afelé, hogy azt írjam, szerintem igen. Pat Metheny meg egyszerűen zseniális, 2 példát is muszáj vagyok mutatni, az egyik rövid a másik hosszú.

A példa nem kifejezetten jazz szerintem, csak egy őszinte dal. Egy olyan korszakomban hallottam amikor nem volt az életem szerves része a zene. (Épp a kőbányai suli gitárszakára jártam, szóval ez az állítás fura még nekem is.) De emlékszem, hogy azt éreztem, hogy a sok erőltetett és fáradt, lecke vagy bizonyítás-szagú zene mellett amiket nap mint nap játszom vagy hallok az iskolában, ez friss, okos, szép. Nem akar megfelelni senkinek, tudja mit akar mondani, illetve mond is valamit, nem az egóról hanem a művészetről szól. Nagyon nem találtam akkor az utam, és ez a dal szimbolizálta ezt a korszakot azzal, hogy megmutatta gyökeresen más életet is lehet élni. Ezek a jó zenék, rávilágítanak arra, hogy máshol más dolgokat éreznek, más dolgokat tapasztalnak. Én személy szerint sokat tanultam ettől a daltól, de nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen akinek személyes kötődése van hozzá. >>

A másik példa meg a gitárhős Metheny-ről szól, a dal és az improvizáció is csillagos 5-ös, Richard Bona az akusztikus gitárnál meg főnyeremény. >>

Tommy Emmanuel

Tommy Emmanuel

Tommy Emmanuel

Amikor egy olyan tehetséget nézek, mint Tommy Emmanuel gyakran eszembe jut, hogy amikor ezek az emberek meghalnak, egy egész világ fog meghalni, egy olyan érték pazarlódik el 60-70-80 év alatt akinek még beleférhetett volna néhány száz év ahhoz, hogy ki tudjon teljesedni. Az idő behatárol mindannyiunkat, ezért kell dolgozni, szeretni, kihasználni azt, hogy senki más nem rendelkezik afölött, hogy miket gondolunk, de igazából afölött sem, hogy miket csinálunk.

Tommy Emannuel játszik. Amikor egy pillanatra nem tenné, akkor megszűnne a varázs. Azért ekkora élmény az amit csinál, mert ez az ember egy gyerek. Az, aki mindig maradni szerettél volna, az, aki pontosan tudja, hogy semmi mással nem érdemes foglalkozni, csak azzal amit szeretsz. A legjobb barátja a gitárja, és szerintetek milyen élmény lehet neki minden reggel felkelni, és az első pillanatban rájönni, hogy ma is gitározni fog (és persze holnap is, meg mindig)? Felvenni a hangszert úgy, hogy tele van a feje zenével, megoldandó apró pici kérdésekkel a gitár nyakán, amik egy részére választ fog kapni ma, másokat meg továbbfűzni, és egyébként meg újakat találni, amik maguktól felbukkannak játék közben. Azt gondolom, hogy ezek a világ legboldogabb emberei, akik ilyen szinten tudnak azonosulni azzal amivel foglalkoznak. (Most ne menjünk bele a Csíkszentmihályi professzor által leírt flow élmény taglalásába, de alapvetően erről van szó.)

Ha megnézed Tommy Emmanuel arcát játék közben, azt látod, hogy végtelenül élvezi amit csinál. Nem érdemes máshogy, mert ez az élet sava borsa, nem az élvezetek hajszolása, hanem ez az alapvető öröm amit akkor találsz meg amikor valamiben ennyire elmélyedsz. Leo Fender élete végéig a Fender gyárban barkácsolt, neki ez nyújtotta a boldogságot, és még csak véletlenül sem az a zsák pénz amit a saját márkájával keresett. Persze azzal sincs baj, és biztos nagyon élvezte azt is, de a játék alapvetően nem a pénzről szól, aki azt gondolja, hogy igen, az nagyon szegény ember, tűnjön ez a mondat bármilyen ambivalensnek is. :)

Szóval Tommy Emmanuelt ezért jó hallgatni, ez a tiszta művészet, valami szép dolognak a zenére fordítása, ő erről az örömről zenél mindig, az emberek pedig azért hallgatják, hogy részesei legyenek ennek az örömnek. Mindig a szívem csücske volt ez a fajta önmagáért létező L’art pour l’art művészet, ami annyit akar üzenni csak, hogy “Heló, itt vagyok, létezem.” Néha ennyi is bőven elég. >>

Joe Satriani

Joe Satriani

Joe Satriani

Egy olyan lemezzel talált meg először (a 18.-adik születésnapomra kaptam az akkori barátnőmtől, emlékszem a Metal Hammer újságból néztem ki, hogy nekem ez biztos tetszene), ami talán a legkevésbé ismert Satriani lemez, szerintem magasan a legjobb, persze ez szubjektív. Borzalmasan tetszett. Joe Satriani volt a lemez címe, életében először és utoljára dolgozott producerrel és ritmusgitárossal a stúdióban, és a koncepció az volt, hogy készít egy blues lemezt. Satrianit is azért szeretjük, amiért a többi kedvenc gitárosunk. Azért mert az ami, nem lehet utánozni, egy Satriani epigon sem képes átadni a játéka lényegét. Persze hallottunk jó interpretációkat, de attól szép a hangszeres játék, hogy mindenkinek (!) van egyéni stílusa. Ha meg annyira kimunkált és intelligens mint Satriani-é akkor ha elég nyitott vagy, az élmény mindenképpen. Satriani végigkísérte az életem, néhány évente felbukkan, itt lakik velem pár hónapig aztán eltűnik köszönés nélkül akár évekre. Ezt játsszuk 15 éve. Néha csalódás, mint például a legutóbbi budapesti koncerten, ahol kerestem az állam, hogy hogy lehet ez ennyire lapos és hakniszagú, napokig nem hittem el, hogy a koncert amire hetekig vártam végül nagyjából 2 pillanatra tűnjön hitelesnek vagy katartikusnak. Van ilyen, ez a vélemény egyrészről szubjektív (megint), másrészről meg mindenkinek lehet rossz napja, neki is. Aztán egy ilyen élmény után eltűnik, de elég egyszer hallanom egy motívumát, vagy egy nyújtását ahhoz, hogy utána megint beköltözzön.

Satriani a barátom, aki remélem még sokszor itt lesz a jövőben is, hogy tanácsot súgjon a fülembe amikor szükségem lesz arra, hogy egy gitárhős megmondja a frankót az életről. Mert néha kell ilyen.

Szokták emlegetni a páratlan technikáját, ilyenkor mindig elcsodálkozom belül picit, mert egyrészről Satriani nem erről szól, másrészről mindig azt érzem, hogy ha ezt ennyire kilóra mérnék akkor Steve Vai vagy Petrucci nyerne. Nem hiszem, hogy ő lenne a leggyorsabb gitáros, de erre nincs is szüksége, a virtuozitás nem kizárólag a technikában rejlik, hanem a tartalomban is.

Sok olyan dolog van, amit nem értünk a nőkben, és ezt rendszeresen kommunikáljuk is, de hajlamos a társadalom elfelejtkezni arról, hogy ez fordítva is igaz, és hogy vannak olyan művészeti eredmények amiket férfiak csináltak férfiaknak. (Mint ahogy Szex és New York-ot nők csinálták nőknek.) Ez most nem egy férfisoviniszta kijelentés, nem gondolom azt, hogy a másik nem nem élvezné annyira ezeket a műveket mint egy férfi, de azt érzem régóta, hogy van bennük egy közös nem evilági vonulat, amit meg csak mi értünk. És ez szép, ezektől a dolgoktól leszünk különbözőek. Ettől mosolygunk a bajszunk alatt amikor a barátnőnk cikizi az filmízlésünk (Staaar Waars? hehe), vagy azt, hogy szeretjük a focit, vagy azt, hogy kecsöppel esszük a túró rudit. (Jó, ez nem igaz.)

Szóval Satriani egy férfi érzéseiről beszél nekem, ezért érzem azt, hogy barátok vagyunk, mert bizony vannak dolgok amikről szó szerint azt gondolom, amit ő is. Néha fura rácsodálkozni, hogy ezek a nagyon személyes érzések amiket ad nekem, máshoz is eljutnak, hogy ez tesz minket zeneszerető emberré, és hogy mindannyiunk élete tele van ilyen személyes találkozásokkal ezeknek a művészeknek a mondataival.

Azt gondoltam, hogy megint gondban leszek a példával, de aztán megláttam ezt a dalt. Nem egyike a legismertebb Satriani daloknak, mindig azt érzem amikor hallgatom, hogy ezt senki nem tudná így eljátszani, ezért nagyon jó példa, mert ez egy 100%-os Satriani dal 2 perces csúcsponttal a közepén. Így kell ezt kérem  >>

Kurt Cobain

Kurt Cobain

Kurt Cobain

Igen, jól olvasod, Kurt Cobain. Soha nem voltam Nirvana rajongó, de értettem miről szól, és szimpatikus volt az ember a népszerűség álarca mögött. Tipikus példája annak a művésznek aki 3 akkordot tud, de ezzel el tudja mondani azokat a dolgokat amiket szeretne, ellenben azokkal a gitárosokkal akik az összes hangot lejátszák (Mint ahogy Chuck Norris az összes fekvőtámaszt lenyomja.), de mégse mondanak semmit. Annyi ilyen gitáros van, és miattuk van néha pejoratív tartalma a gitárhős kategóriának.

Ahhoz, hogy ki tudd fejezni magad segítség a technika, de semmiképpen nem mindenható. Nem attól leszel nagy művész, hogy bármit eljátszol, illetve attól sem, hogy az elvont művészeskedés mögé rejted azt, hogy bizony nem vagy elég felkészült. Azt gondolom, hogy a tehetség bármilyen eszközzel el tudja mondani a gondolatait, a nem tehetség meg lehet bármennyire felkészült, akkor sem fog menni. Nem mondom azt, hogy az önkifejezés nem technika függő, de csak részben az. Az, amikor egy igazi művész felkészült az csodálatos tud lenni >>

Ha meg valaki felkészült de hiányzik a töltet, akkor meg végighaknizza a világsztárok esküvőit a 3 millió dolláros hegedűjével meg a marketingszöveggel, hogy én vagyok a világ legjobb zenésze, de attól ezt a kategóriát még mindig csak úgy hívjuk, hogy ripacs.

Szóval Kurt Cobain meg leül egy gitárral és a lehető legegyszerűbb módon elmondja azt, hogy mi az, ami bántja. Soha nem gondoltam azt, hogy boldog, nem tűnt annak egyszer sem, az öngyilkosság valahol borítékolható volt, persze meglepődtünk (Atyaég az valamikor réges régen egy másik galaxisban volt.), és persze a legenda megteremtéséhez szükség volt erre a tettre, bármilyen morbid is ez valahol.

Szóval nem voltam rajongó, mert sok dal nem fogott meg, de mindig éreztem gyerekként is, hogy ez a dolog őszinte, és hogy a sztárcsináló gépezet néha jó dolgot is fel tud kapni, ki tud belőle hozni jó dolgokat is. Mert biztos nem tudod, de a Nirvana az kőkeményen egy produceri produkció (a seattle-i lepattant utcagyerekek imidzs mögött), ok, nem az első pillanattól fogva, de a Smells like teen spirit megjelenése előtt már ott állt mögöttük egy gárda, akik azt készítették elő, hogy ez a dal robbanni fog és milliókat fog hozni. (Mint nálunk a Szomorú szamuráj. Same story.)

Azzal ez az iparág már nem törődik, hogy mi lesz Kurt Cobain-nel, Britney Spears-szel, és a többi fiatal arccal, akinek meg kell küzdenie azzal, hogy hirtelen nagyon híres lett, illetve azzal, hogy ezt nem lehet visszacsinálni. Vagy megtanulsz ezzel élni (mint a szintén a Nirvanából ismert Dave Grohl), vagy kiesik a drogok miatt néhány évtized (mint Ozzy-nak a hetvenes évek), vagy mindkettő (mint a Guns N’ Roses egész legénysége), vagy bizony marad a 27-esek klubbja, amiben van még néhány ember sorstragédiája akik nem tudták feldolgozni azt, hogy parizerevés közben is világhíresek, és nincs hova elbújni. Nem lehet egyszerű >>

Címkék: , , ,




Back to Top ↑
  • Kövess minket a Facebook-on!

  • Blog

    • Tippek Gitárosoknak 2. rész

      1. Húrok Az az általános nézet gitáros körökben, hogy a vastagabb készletek jobban szólnak. Ezért aztán mindenki azt a húrkészletet próbálja ...

    • Tippek Gitárosoknak 1. rész

      1. Ne ragadj bele a hangszeredbe! Ha egymás mellé teszel két egymást követő szériaszámú Fender Stratocastert, azt fogod tapasztalni, hogy nem ...

    • Hogyan fejlődj: Gondolatok a gyakorlásról

      "Az a zenész aki gyakorol, hátba támadja a kollégáit." Ismeretlen eredetű magyar közmondás a budapesti éjszakából Azt látom, hogy a hivatásos zenész ...

    • Gitárhősök III.

      John Petrucci John Petrucci az én generációm gitárosa. 16 voltam amikor először hallottam a játékát, aztán nagyjából 17 éves koromig nem ...

  • Online gitároktatás
    Online gitároktatás
  • Hírek

    • Lukács Peta – megérkezett az első videoklip

      Már látható a YouTube-on Lukács Peta első videoklipje, melyet a 90s Nights című dalhoz forgattak. A dalválasztás nem véletlen, a ...

    • D'Addario NYXL gitárhúrok

      A D’Addario bemutatja a legerősebb és legellenállóbb elektromos gitárhúrt, melyet valaha is készítettek. A NYXL húrok elődjeiknél a szakadás tekintetében ...

    • Tervezd meg a saját Fender gitárodat

      Az amerikai Fender cég bejelentette az AMERICAN DESIGN EXPERIENCE elnevezésű sorozatot, ami lényegében annyit jelent, hogy a Fender.com oldalon egy ...

    • Brian Setzer hangszedő

      Brian Setzer és a Thomas V. Jones vállalat húsz év együttműködésének eredménye a Brian Setzer Signature Pickup, ami bizonyára elnyeri ...

    • VOX újdonság - Soundbox mini erősítő

      Bemutatták a Soundbox Mini -t a 2014-es NAMM Show-n. Mi is ez az uzsonnástáskára emlékeztető színes „kütyü”? Tulajdonképpen egy hordozható ...