Blog

Megjelent július 21, 2013 | Nánási Péter

Gitárhősök II.

Amióta az eszemet tudom az aktív zenehallgatók táborába tartozom. Olyasféle tevékenység ez, mint az olvasás, azok akiknél rendszeres időtöltés pontosan tudják, hogy ez egy életforma. Amikor rádtalál egy könyv, és egész nap a fejedben motoszkál valahol hátul valamiféle titkos derűvel, hogy este leülhess olvasni a mindennapos stresszt, illetve nyűgöket félretéve. Megvannak az apró szertartásai, az apró rítusok amiket mindenki ismer, aki az élményt magát ismeri. A könyvek végének hangulata, amikor elbúcsúzol attól a világtól, vagy amikor 50 oldal küzdelem után először rájössz, hogy ez a regény (vagy bármi más) magával ragadott, és hogy egy roppant szórakoztató időszaknak nézel elébe, amíg elolvasod azt. De még sorolhatnám ezeket az ismerős megfogalmazatlan érzéseket, amik közösséggé formálják az olvasók csoportját.

Ad egy biztonságérzetet az embernek, hogy ez a tevékenység egy olyan barát amire mindig számíthat. A hobbinak ez a lényege: hogy kiszakítson a mindennapok sűrűjéből, és a zenehallgatás egészen kiváló hobbi. Az életem legrosszabb korszakai voltak azok az időszakok amikor nem hallgattam semmit. Mert mindannyiunknak vannak ilyen idők, amikor a hétköznapok lenyelnek szőröstül-bőröstül és azt mondják neked:” Tessék úgy viselkedni, mint egy felnőtt, azt hiszed van értelme mindenféle hülyeséget csinálni?” Amikor ezt a belső késztetést érzed (hallod) akkor ez a hang bizony hazudik, azok az emberek akiknek nincs az életében szenvedély szárazak, unalmasak, de főleg nagyon szegények. Ne akarj cserélni velük, nem attól leszel sikeres, hogy kikapcsolva mindent az anyagias dolgokra fókuszálsz, hanem attól, hogy megtalálod a munkában és az életben az örömöt (ami nem egyenlő az élvezetek egyoldalú hajszolásával, attól pláne nem leszel boldog), illetve olyan életet teremtesz magadnak amiben berendezel egy világot, amit szeretsz. (Ehhez nem kell pénz, úgyhogy nincs kifogás.)

Az elmúlt években számos kiváló zenét ismertem meg, azt hiszem leírhatom, hogy az a robbanás amiben az elmúlt 10-15 évben részünk van (néha nehéz észrevenni mert benne élünk, de az évezredváltás bizony fordulópont volt a társadalmi-történelmi korszakban is) kihat a kultúrára, nem a felülről irányított tömegtermelésre, hanem az egyszerű, őszinte emberek szívére, és mivel az internet útján könnyen hozzáférhetünk bárki művészeti tevékenységének a gyümölcséhez, csak ki kell nyújtanunk a kezünk, hogy elérjük azt. Nem rossz, nem? Azt gondolom, hogy később úgy fognak emlékezni erre a korszakra, mint kulturális forradalomra, az utókor valószínűleg ha egy szóval akarja majd leírni ezt az időszakot akkor nagy valószínűséggel azt fogja mondani: Internet. Nem szükséges magyaráznom a videómegosztók hatását, és bizony mindig elcsodálkozom azon amikor egy olyan cikket olvasok, hogy az “Internet 10 legfontosabb platformja”, és nem találom köztük a YouTube-ot. Ez tipikusan egy olyan portál amit mindenki arra használ amire szeretne. Rengeteg új zenét ismertem meg annak révén, olyanokat amiket a mai napig hallgatok, olyanokat, amik szépen bekúsztak az autóm zenelejátszójába, illetve az életembe. Nyitottnak kell lenned a csodákra, mert számtalan dolgot lehet még megismerni, számtalan dolgot lehet még szeretni.

Mark Knopfler

Mark Knopfler

Mark Knopfler

Évekbe telt amíg eljutott hozzám az üzenete. Be volt polcolva, mint rendben lévő gitáros, rendben lévő lemezekkel, rendben lévő Sultans of Swinggel, rendben lévő Rómeó és Júliával, stb. Szóval amikor hallottam a rádióban vagy valahol máshol, akkor tetszett, bólogattam rá, mondtam a haveroknak (barátnőmnek, stb), hogy figyi, ez tök jó, nem? De semmi több. Nem tudnám megmondani mikor volt pontosan a váltás, de nagyjából 3 éve jöttem rá arra, hogy miről szól a munkássága. Meghallgattam a legújabb lemezeit, amiket már egy öregedő ember lendületével és bölcsességével készített, és szép lassan de annál biztosabban Knopfler rajongó lett belőlem. Úgyhogy amikor hallom, akkor úgy üdvözlöm, mint egy régi ismerőst, aki ismerős dolgokat mond nekem, akinek értem a mondatait, aki tanít nekem valamit arról, hogyan érdemes megöregedni. (Még nem most, de majd igyekszem emlékezni rá.)
Mert az új lemezek bizony arról szólnak, hogy: “megöregedtem, de annyira jó ezt csinálni, és ha Isten is ezt szeretné, akkor még van néhány lemeznyi időm, hogy zenéljek még.”

És ez annyira szép. Mark Knopfler végigzenélte az életét, és pontosan tudja, hogy az idő java már eltelt. Viszont még rengeteget szeretne mondani a világról, és ezért folyamatosan készíti a lemezeket és járja a világot, hogy koncerteket adjon. Már nem olyan gyors, már nem biztos, hogy ugyanaz a lelkesedés van a Sultans of Swingben, viszont minden este tízezrek hallgatják ahogy elmondja a gondolatait arról, hogy hogyan érdemes végigélni az életet és hogyan érdemes megöregedni. Erre a csodára muszáj figyelni, és örülni, hogy még itt van.

Ezt a jelenséget meg is énekelte nagyjából szó szerint az egyik utolsó dalában:

When I leave this world behind me
To another I will go
And if there are no pipes in heaven
I’ll be going down below
If friends in time be severed
Someday we will meet again
I’ll return to leave you never
Be a piper to the end

Ez akárhonnan is nézem egy búcsú, persze nem szeretnék túlzott jelentőséget tulajdonítani a dalszövegek aktualitásának. Persze azt is hozzáteszem, hogy egy-egy Knopfler lemezt meghallgatni mindig hangszerelési tanulmány. Ezek a dalok bizony úgy vannak összerakva és eljátszva, hogy abból rengeteget lehet tanulni. Egy olyan ember munkája, aki 30 éve világsztár és már esze ágában sincs megfelelni. Senkinek. Így igazi örömzenét lehet alkotni. Az meg egy ilyen kaliberű zenésztől mindenképpen legalább figyelemreméltó.

Ez is egy ilyen példa lesz >> Tessék csak figyelni miket csinál a ritmusszekció, és hogyan építkezik a dal. Amikor 3 perc után robban, akkor már minden megmozdult egyszer, mutatva magát egy pillantra amikor egyenként minden hangszer belépett sorban, hogy aztán a dal az utolsó 2 percben megmutassa, mire képes egy összeszokott, vérprofi zenekar, és hogyan játsza ki a szemed a basszusgitáros ellopva a show-t a legendától. Glenn Worf: http://en.wikipedia.org/wiki/Glenn_Worf

Paul Gilbert

Paul Gilbert

Paul Gilbert

Ez itt Knopfler után egy éles váltás, én is érzem. Az előző rész gitárhőseit is figyelembe véve ő a cikksorozat első technika-orientált gitárosa. Azok közé tartozik akiket a köznyelv tekerős gitárosoknak hív. Mindannyian átesünk a pályánk hosszabb vagy rövidebb szakaszában azon a korszakon amikor gyorsan akarunk sokat gitározni. Ennek az archetípusnak a legjelesebb képviselője Paul Gilbert, akinél a technika olyan tökélyre van fejlesztve, hogy nincs olyan gitáros a földön, aki ne elismerően beszélne róla.

Mostanra egy köztiszteletnek örvendő szaktekintély lett belőle, aki szerényen, zenei alázattal vált legendává. Pontosan tudja, hogy ez az egész a zenéről szól és nem az egódról. Mint a technika-orientált gitárosok jó része, ő is jellemzően a szakmában ismert, bárkinek a kocsmában aki nem zenész azt mondod Paul Gilbert, nagy eséllyel fogalma sem lesz róla kiről beszélsz, míg ha azt mondod George Harrison, nagy valószínűséggel azért beugrik majd valami zenekar. (:-))
Az a fajta gitáros, akiről belül azt érezzük, nem kellett gyakorolnia, ezzel a technikával született, és azt kell hogy mondjam, talán az egyetlen gitáros, akit még nem láttam hibázni, de ami ettől is több, talán az egyetlen gitáros, aki mindig formában van, mindig birtokolja technikai tudásának a teljes palettáját.

Bizony láttam rossz passzban Petruccit, Satriani-t (persze szeretnénk mi úgy gitározni, mint ők a rossz napjaikon), Paul Gilbert pedig mindig egyenletesen zseniális, mindig lesmirglizi a hajat a fejbőrödről. Az a gitáros aki ösztönösen szimpatikus, látszik rajta, hogy borzalmasan élvezi az életet, és hogy minden percben hálás a sorsnak (Istennek, életnek, értsd ahogy szeretnéd), hogy gitározhat, és hogy ilyen szinten gitározhat >>

Kirk Hammet és James Hetfield

Kirk Hammet és James Hetfield

Kirk Hammet és James Hetfield

A Metallicáról mostanában azt érzem, hogy az a zenekar akinek az ajtajában mindig áll egy halott basszusgitáros és figyel. Néha odalép, súg valamit James fülébe, hogy “ezt ne úgy csináld”. James ilyenkor odafordul Lars-hoz és azt mondja: “Cliff nem így csinálná, ne döntsünk ellene.” Nagyon meg akarnak felelni még mindig, és valami egészen elképesztően profi produkciót adnak el. Mindenki ott áll ahol az X van festve neki a színpadon, aztán a jelre átszalad a másik X-hez, minden koncertet visszanéznek és kielemeznek (mint a boxolók a meccseket), a lassú daloknál leülnek, minden dalban mindenki másik signature gitáron játszik, a tűzijáték mindig kötelező a One-ban, James vagány nagybácsi, és közben szól a Meeeeetááál. Mindenki kedvenc riffjei. Vérprofi üzletemberektől. Ahol nem Lars Urlich a főnök, akárhányszor is nyilatkozza ezt. Ha a Metallica bármely tagja szólólemezt adna ki James Hetfield-en kívül, akkor az valószínűleg rossz lenne (ezért miért is tennék), ha Hetfield adna ki egyet, az tök jó lenne és mellékesen az olyan lenne pont, mint egy Metallica lemez (ezért miért is tenné). Ok, az Enter Sandman nem lenne rajta, és az azért eléggé hiányozna az életműből. Azt érzem, hogy a Metallica bizony egy ki nem csiszolt zseni szólóprojektje. És ezt mindannyian tudják.

Mindenki máshová pozícionálja a csúcspontot, én szentségtörő módon azt gondolom, hogy a Black Album volt az. Amikor csináltak egy slágerlemezt, és kiterjesztették a metál rajongótáborát a szubkultúrából kiemelve azt, azt a cselt kihasználva, hogy még senki nem volt mainstream ebből a vonalból. Ehhez persze el kellett felejteni a 9 perces trash-metál dalokat, meg egy lemezhez forgatni kellett nagyjából 6 videoklipet, be kellett venni ötödiknek Bob Rock-ot (ami a dokumentumfilm szerint nem ment egyszerűen), de hát váltottak a srácok, és ezt jó előre tervezték. Megmutatták a halott basszusgitárosnak, hogy nem ígérgettek neki hiába.

Ja és gyerekek ez a lemez úgy szól ahogy kell, bárki jönne nekem (ahogy Metallica szerető körökben szokás) hogy “hú öcsém hogyan szól a Justice, meg azzal, hogy ööcsém hogyan szól a Master of Puppets annak szívesen beraknám utána ezt, hogy figyelj már, nem hallod a különbséget? :) A fekete lemez elkészítése 1 millió dollárba került és háromszor keverték újra, ezzel a lemezzel robbantani készültek.
Persze az egész mögött ott van Hetfield maximulizmusa, és az íz ahogy azokat a riffeket játssza, nem véletlen, hogy a stúdióban ő ritmusgitározik, Kirk-nek a szólókat hagyja, ennyi. A legenda szerint minden gitársáv 8-szor 10-szer van feljátszva, hogy tömörebb legyen a hangzás. Egyébként ez hallatszódik rendesen (10-et persze nem hallottam ki), de nem mindenhol és főleg nem az összes lemezen.

Kirk Hammett-ről azért nehéz írni, mert az ember nem szeretné megbántani egyik oldal véleményét sem. Szokás a világ legjobb és legrosszabb gitárosaként is említeni, és én évek óta azt érzem, hogy bizonyos szempontból mindkét állítás igaz. A rengeteg baki, az értelmetlen technika (“Nézzétek csak ezt úgy csinálom, hogy így reszelem a pengetőt a húron a másikkal meg virgázok.” De most komolyan, ez annyira amatőr.), a szemmel látható elméleti hiányosságok és atom hülyeségek (“Well. Mi lenne ha erre az e-moll hangnemre én itten g-moll lá pentatont játszanék?”) mellett Kirk Hammett is egy ikon. Akire egy generáció úgy gondolt, mint a Gitárosra, aki azért néha mutat valamit a tagadhatatlan cigány véréből. Kirk Hammett nem hazudik, azt mondja amit érez, még akkor is amikor adott esetben nem érez semmit. Akkor játszik valami elképesztően semilyent, viszont közben mindig ott van, hogy ez a csávó a saját lelkéről mesél a gitározásában mindenféle gyarló, vagy akár csodálatos történeteket, úgy, hogy tagadhatatlanul van egy sajátos világa. Ez meg egy nagyon őszinte és szép művészi gesztus.

Kirk Hammett többször nyilatkozta azt, hogy gyakorlatilag marihuánán él 25 éve, nos minden rosszmájúság nélkül írom azt, hogy ez bizony érződik rendesen (a szintén általa nyilatkozott napi 8 óra gyakorlás az elmúlt 20 évben ugyanis egyszerűen nem látszik), mint ahogy Lars Ulrich játékán is érezhető ugyanez, az a csávó pontosan úgy dobol, mint aki elszívta az agyát. Pontatlanul, ami minimum fura ahhoz képest, hogy 20 éve őt tartották a legjobb rockdobosnak, ma meg mindenki megmosolyogja a krumplis-zsák legurul a lépcsőn duplázásait a lábdobon. :) Ne arra a mennyiségre gondoljatok, amikor Obama az iskola után szívott a barátaival délutánonként, és ne egy-két éves viszonylatban, hanem tonnákra, több évtizedesben. Bármi megártott volna. Ahhoz képest, hogy Slash éveken keresztül heroin függő volt (na az meredek), ez sütemény egy gyerekzsúron, de aki masszívan szív 30-40 évig ott bizony vannak látványos következmények, elég a Rolling Stones dobosára ránéznünk, aki saját bevallása szerint napi 50 füves cigit szív el és megállás nélkül be van tépve az elmúlt 30 évben. :) Szóval a Metallicához ez is hozzátartozik ugyanúgy, mint ahogy James Hetfield kezelt alkoholizmusa is aktívan befolyásolja a zenekar aktuális korszakait >>

A példának története is van, ami a Metallica eposz szerves része:
1991-ben a zenekar Szovjetúnióban (annak felbomlása előtt) játszott egy fesztivál keretein belül. (Ott volt pl még az AC/DC is.) Egy reptéren volt a koncert, 1 millió ember volt kint, 4 amerikai fiatal gyerek meg odament, odaállt 1 millió szovjettel szembe, hogy megmutassa mi a kapitalizmus és mi a Rock and Roll, ami egy amerikai termék nem pedig egy tánc. Mert erről szól ez a videó, iszonyatosan élvezik a helyzetet.

Hetfield úgy áll ott, mint egy király (biztos átfut a fején hogy: “Jim, ha már az ellenségnek játszol és azok ennyien kíváncsiak rád, akkor azért már eléggé világsztár vagy. Igyál is utána egy viszkit.”), a Queen is jó volt Budapesten 1986-ban, de a Metallica 1991-ben Moszkvában csillagos 5-ös.

George Harrison

George Harrison

George Harrison

Számomra ő a legkevésbé meghatározható tag a The Beatles-ben, hazudnék ha azt mondanám értem ki volt ő. Valószínűleg mindig kívülálló volt a zenekarban, a két hivatalos zseni mellett úgy kellett eveznie, hogy az a néhány dal ami átment a zenekari szűrőn olyan legyen, hogy azokat a rajongók idézzék később, mint viszonyítási pontot.

Sokak számára a legkedvesebb, legemberibb The Beatles dalok azok, amiket ő jegyez. A Something, a While My Guitar Gently Weeps, vagy a Here Comes the Sun mind olyan dalok amelyek arról tanúskodnak, hogy az a néhány év amíg a zenekar funkcionált, nem maradt nyom nélkül a lelkében, és arról is, hogy talán az ő lelke maradt ez után a néhány év után a legtisztább. Ezért szeretjük. Túlélni egy ekkora sokkot, mint az ekkora siker, nem lehetett egyszerű, neki sikerült úgy kijönni belőle, hogy ember maradt. Számomra mindig úgy tűnt, hogy John Lennon dolgozta fel legnehezebben ezeket az éveket, nem tűnt boldog embernek a 70-es években. Valószínűnek tartom, hogy George Harrison megtalálta a lelki békéjét, ez sugárzik a dalaiból, és ez pedig különleges intelligenciára utal.

Megfagy az ereimben a vér ahogy Obama unja az egészet, Yo-Yo Ma picit túljátssza a szerepét, John Williams a repi vendég (Az már nem a nagykanizsai iskolabál szint, nem?), a dal meg zseniális minden túlhangszerelés, metrumváltoztatás ellenére is. Ennyit tud >>

Így meg szimplán szép. A minden jobbra fordul dal >>

Joe Bonamassa

Joe Bonamassa - B.B. King-el

Joe Bonamassa – B.B. King-el

Bonamassa munkásságát 4-5 éve figyelem. Akkor még feltörekvő gitáros, ma elsővonalbeli világsztár. Azt hiszem nagyjából 2 éve érte el ezt a státuszt. A tudatos karrierépítés mintapéldája, ez az ember most játssza azt, hogy gyerekek akkor itt most nagyon befutunk. Ezt látom minden mozdulatában, minden új lépésében. Azt, hogy egyszer néhány éve leült magával beszélgetni és eldöntött valamit, ami nagyjából így hangozhatott: “Egész jól gitározol, legyen már az a következő projekt, hogy nem pihensz addig, amíg világsztár nem leszel! Mit szólsz hozzá?” Ennek a szerződésnek értelmében, mindig dolgozik megállás nincs, cél viszont igen, miért fecsérelje az időt bármire is, ha a projekten dolgozhat attól kezdve, hogy reggel kinyitja a szemét, addig amíg este lerakja a fejét a párnára? Ez a világsztárok receptje, meg az is, hogy cserébe nincs más szerelem, a családtagoknak a maradékon kell elélni. (Ami megjegyzem egy ilyen élményekkel teli élettel nem lehet olyan kevés.) A lenti példa elején arról beszél, hogy az egész élete a gitárokról szól. Szerintetek hazudik?

Szóval itt most nagyravágyó tervek munkálnak. Ezt látom rajta az első pillanattól fogva >> A régi felvételein az ének a gyenge pont, viszont azt is megtanulta az elmúlt 1-2 évben, senki nem énekel így rágóval a szájában, emellett a csávóról süt a tudatosság és a magabiztosság, a lazaságról nem is beszélve.

Persze ennek az egésznek nem lenne semmi értelme, ha nem gitározna úgy ahogy teszi. Azt érzem néha, hogy ez a csávó mindenkinek elkeni a száját. Úgy forradalmasítja a gitározást, hogy visszanyúl a gyökerekhez. Úgy gyúrja össze az ismerős elemeket, hogy abból egy újat hoz létre amiről, aki ismeri a munkásságát 3 másodperc után megmondja, hogy ez Bonamassa.

Szóval Actual Hero, örülök, hogy kitermelünk ilyen embereket. Aki rájött arra, hogy blues gitárosokra a 21. század társadalmának is szüksége lesz. Nagy nevekre, akiket az old-school rockerek emlegetnek és mutatják a fiuknak amikor az 8 éves lesz, hogy hamar tanulja az ízlést (és életutat). Ok, a Muse az egy borzasztó jó zenekar, de nem csak érinthetetlen bálványok kellenek az embereknek, hanem sebezhető, gyarló rocksztárok is, akiknek a sorsában analógiát találhatunk a magunk döntéseivel. Fura, hogy még mindig létezik rockzene, és megnyugtató, hogy az a réteg akinek erre a zenére van szüksége még most is jelentős, és úgy tűnik még jó sokáig az is lesz.

Ez tartja közösségként az összes irányzatot. Ha azt mondod egy külföldinek egy buliban, hogy szereted Bonamassát és ő rád mosolyog (persze ha ő is szereti), akkor mindjárt van egy őszinte egymásra ismerés, egy határokon és politikai kicsinyességen túlmutató opció a barátságra, aminek a jelentőségét sokan szeretnék kissebbíteni. Pedig egy olyan világban, ahol találsz kapcsolódási pontot távoli földrészek lakóival jobb élni. Tartozni valamihez erősíti az identitástudatod, ezért kell minél nyitottabban keresni az újat, mert aki csak kevés dologgal azonosul (vagy semmivel) és mindent utál azon kívül, abból csak kiabáló vadbarom lesz. Az meg senkinek nem hasznos. Ezért örülök nagyon, hogy Bonamassa előbukkant a semmiből és világsztár lett, és drukkolok neki mindig amikor látom. Folyamatosan fejlődik, és ezt jó észrevenni évről-évre.

Gitárszóló 4.45-től, aztán 5.33-tól gurul el a gyógyszer igazán >>  Hiába ugrál mögötte az ex Deep Purple-ös basszusgitáros/énekes, itt azért Bonamassa a főszereplő kőkeményen. A csávó nem beszél mellé, komolyan gondolja. Tudja, hogy nem a mérföldkövek fontosak, hanem a munka. A mérföldkövek akkor jönnek maguktól. Ez bölcs és ravasz üzenet. 32 évesen önálló koncert a Royal Albert Hallban ahol a vendég Eric Clapton (épp hogy csak a stafétabot nincs a kezében), 33 évesen signature Gibson modell, 34 évesen abszolút viszonyítási pont a munkássága különböző szaklapokban, 35 évesen számtalan projekt a bugyirock-tól az autentikus new york-i funkyn át a tradícionális blues-ig, egyre nagyobb nevek asszisztálásával. Mindez autentikusan, őszintén és a legmagasabb színvonalon, irdatlan mennyiségű gyakorlással a háta mögött. Munka. Ez ne lenne tudatos?

Ez meg a másik arca >>

Címkék: , , ,




Back to Top ↑
  • Kövess minket a Facebook-on!

  • Blog

    • Tippek Gitárosoknak 2. rész

      1. Húrok Az az általános nézet gitáros körökben, hogy a vastagabb készletek jobban szólnak. Ezért aztán mindenki azt a húrkészletet próbálja ...

    • Tippek Gitárosoknak 1. rész

      1. Ne ragadj bele a hangszeredbe! Ha egymás mellé teszel két egymást követő szériaszámú Fender Stratocastert, azt fogod tapasztalni, hogy nem ...

    • Hogyan fejlődj: Gondolatok a gyakorlásról

      "Az a zenész aki gyakorol, hátba támadja a kollégáit." Ismeretlen eredetű magyar közmondás a budapesti éjszakából Azt látom, hogy a hivatásos zenész ...

    • Gitárhősök III.

      John Petrucci John Petrucci az én generációm gitárosa. 16 voltam amikor először hallottam a játékát, aztán nagyjából 17 éves koromig nem ...

  • Online gitároktatás
    Online gitároktatás
  • Hírek

    • Lukács Peta – megérkezett az első videoklip

      Már látható a YouTube-on Lukács Peta első videoklipje, melyet a 90s Nights című dalhoz forgattak. A dalválasztás nem véletlen, a ...

    • D'Addario NYXL gitárhúrok

      A D’Addario bemutatja a legerősebb és legellenállóbb elektromos gitárhúrt, melyet valaha is készítettek. A NYXL húrok elődjeiknél a szakadás tekintetében ...

    • Tervezd meg a saját Fender gitárodat

      Az amerikai Fender cég bejelentette az AMERICAN DESIGN EXPERIENCE elnevezésű sorozatot, ami lényegében annyit jelent, hogy a Fender.com oldalon egy ...

    • Brian Setzer hangszedő

      Brian Setzer és a Thomas V. Jones vállalat húsz év együttműködésének eredménye a Brian Setzer Signature Pickup, ami bizonyára elnyeri ...

    • VOX újdonság - Soundbox mini erősítő

      Bemutatták a Soundbox Mini -t a 2014-es NAMM Show-n. Mi is ez az uzsonnástáskára emlékeztető színes „kütyü”? Tulajdonképpen egy hordozható ...